Eltűntem kissé az elmúlt időben... sajnos összecsaptak a fejem felett a hullámok, de ez mind csak nekem köszönhető!

Kedvem sem volt leírni mindazt ami bennem dúl.... talán segített volna, de nem biztos, de most már ki kell adnom magamból. 

Miután meghalt mama, azt hiszem összezavarodtam, s azt gondoltam az lesz a legjobb megoldás az életemre, ha elköltözök a barátomtól, hogy átgondoljam a dolgokat. 

Tudom hogy sokat vétettem az ellen az ember ellen akit a legjobban szeretek ezen a világon. S amikor azt mondom egyedül vagyok, nem érti meg hogy tényleg így van.

Azt mondja ez nem igaz, mert ott a családom. ugyan hol? Jó távol, elválva vidéken és élik a maguk kis életét. Nekem csak Ő van, csak rá számíthatok, csak Őt ölelhetem, csak neki mondhatom el igazán ha bajom van. Eljöttem onnan pedig nem mertem ezt a lépést igazán megtenni, féltem... nagyon..... Féltem hogy elveszítem, pedig mindennap találkoztunk jóformán, ami nagyon jó volt. De aztán jött a csapás, hogy az az albérlet amibe költöztem el lett adva, van 1 hónapom máskiat keresni.

S én kétségbe estem s azt kértem tőle hogy próbáljuk meg újra együtt. Nem vettem észre mennyire össze van zavarodva hogy ugyan mire volt jó ez az egész.... s annyira erőltettem az összeköltözést, hogy jelen helyzetben csak magam alatt vágtam a fát. Azt hitte hogy azért akarok hozzá visszköltözni mert ez a helyzet áll fent, és nem akarok a haverommal albérletbe menni. Megijedtem hogy ha nem élünk együtt , el fogom Őt veszíteni. Pedig nem mert itt volt mindig a közelemben .... de az erőszakosságom csak taszította. Aztán mégis belement a költözésbe, majd 4 nap után visszamondta és álhattam neki 1 hét alatt albit találni. Nagy volt a nyomás mert közben azt kérte, ne is beszéljünk!! És összeomlottam ... megint, minden erőm elhagyott mert azt hittem véleg elvesztettem, amit nem élnék túl.

Tudom furcsán hangzik, de 2 hónapja éltünk már külön, és bár hiányoztak a megszokott dolgok, legfőképpen Ő hiányzik az életemből. Üresnek érzem nélküle.

Tudom hogy nem értette miért léptem meg ezt az egészet, mert meg is kérdezte, de át kellett gondolnom, hogy ha meg akarom tartani mi az amit meg kell tennem ezért. Amíg együtt voltunk sokszor vitáztunk apró vackok miatt, hazavittük a feszültséget és nem tudtuk kezelni a helyzetet, de azt hiszem legfőképp én nem tudtam ezt kezelni megfelően. Van pár hibám amit felsorolhatok , amiken változtatni kell, mert így mindent el fogok veszíteni ami és aki fontos nekem.

Neki nagyon nehéz az élete és én nem mindig álltam úgy hozzá hogy ezt megkönnyítsem. Ostorozom magam mert a helyzetami most áll fent az az én hibám és aggódok sokszor, hogy mi lesz velünk. De bízom benne hogy a szeretet összetartja az embereket és minden rendbe fog jönni. Én azon leszek és ez alatt a 2 hónap alatt megtanultam hogy rálássak magamra a hibáimra és ezeket igyekezzek kezelni. Elég jól haladok ezzel .. Ez a 2 hónap arra volt jó hogy ne csak lássam mit kell tennem, mert sokszor kötöttünk kompromisszumot, de nem sok minden változott, de a hiánya rávilágított hogy ez csak akkor lesz jó, ha megváltozom!

 Eddig is tudtam hogy Őt akarom igazán, hogy vele akarok élni amíg csak lehet, mellette szeretnék állni, de szégyelltem is magam, mert ezt nem mindig így tettem.

Úgy éreztem bántom azt akit nagyon szeretek és már nem tudtam hogy tudnám mindezt jóvá tenni, hát eljöttem. Lehet ez rossz döntés volt, de a távolság sokmindenre rámutat azt mondják. És ez valahol így is van. Eddig is biztos voltam abban hogy őt akarom- e, de most méginkább. Volt pár kapcsolatom már, ezek között volt akikkel együtt is étem, de még soha nem voltam olyan kiegyensúlyozott a viták ellenére is, mint vele. Soha nem érewztem más mellett hogy ennyire lehet bízni másban, egy férfiban, mint benne. Ő megmutatta nekem, milyen egy igazi kapcsolat!:) Bennem a sok csalódás miatt felépült egy fal, én is nehezen nyílok meg, de ő méginkább. Féltem hogy elvesztem egyszer, de szerintem ez a félelem okozta a vitákat is. Ha szeretet lett olna csak bennem és nem hagyom a félelmet uralkodni, akkor nem vitázok vele, hanem átlátom a helyzetet és segítek. Tudom hogy Ő is félt ettől, mert érzem hogy mennyire szeret. A másik félelmem az hogy lesz - e valaha családom? És vajon ki lesz az a férfi akivel élni akarok, aki a gyerekeim apja lehet? Már 31 vagyok és rettegetem a felelősségtől, holott már nagyon jó lenne néha egy gyerek, egy igazi otthon! Sokszor bántotttuk egymást, de még mindig van szeretet, és rájöttem hogy brmit tett ő is ellenem, nem akart soha bántani és én megbocsájtok mindenért, mert ő az akit szeretek igazán! Csak azt nem tuom hogy tudnám a hibáimat jóvá tenni nála? Igyekszem rendberakni magam és az leni aki igazán vagyok, akit megszeretett.

Annyira jó érzés mikor velem van, mikor az ölebe bújik mint egy kisgyerek, mikor átölel:) .... soha nem éreztem ezt még senki mellett. És tudom hogy ezt akarom mindig érezni, mert amikor nincs mellettem olyan mintha nem kapnék levegőt nélküle. A gondolat hogy esetleg nem lesz velem többé totálisan lebénít, meg félelemlít, de ezt nem mondhatom el neki. Ő erősnek ismert meg engem és szerintem ilyennek is szeretne látni! Ha zt látja hogy gyenge vagyok é elhagyom magam, az lehet csak félelmet kelt benne, ezért félek elmondani neki minden érzésemet.

Az elmúlt pár napban nem beszéltünk mert azt kérte kicsit hagyjam egyedül hogy átgondolja a dolgokta, mert össze van zavarodva. Megértem és békén hagytam, de én (is) totál kikészültem ez idő alatt.  Nem bírtam enni, pedig így is sovány vagyok, görcsbe volt a gyomrom és aludni se tudtam csak forogtam egész este. Még sosem voltam ennyire összetört időnként mint most,pedig azis megviselt mikor a gyerekemről kellett lemondani. De ez sokkal rosszabb érzéseket keltett bennem, hisz a hátralevő életemről van szó!! Lehet ezt nehéz megérteni, de én félek a haláltól , nagyon így az életet úgy fogm fel hogy ne mondj le arról aki vagy ami fontos, de hagyd hátra ami lehúz! Mert csak most élünk és ezt élvezni kell. És ezért nem akarok nélküle élni! Az elmúlt pár napban bepánikoltam néha, ez elég keméáyn volt, de aztán úgy gondoltam ha pozitívan gondolkozkom, minden helyrejön! Koncentráltam hogy találjak albérletet és arra vágytam hogy visszakapjam Őt. Aztán bejött az albérlet dolog, találtunk a haverral egy albit ami nagyon szép, csak az kicsit aggaszt hogy 1 évet alá kellett írni. Bukjuk az kaukcitó ha hamarabb felmondunk. Azért remélem nem lesznek gondok és menni fog, mert láttam a haveromon hogy aggódik azért, de hát most erre mit mondjak? Akkor ez lesz a tanulópénz! Aztán felhívtam a párom hogy tud-e segíteni nekem a költözésben, és akkor azt monta hiányoztam neki. Ez annyira jó érzés:) Bármit megtennék érte hogy végre boldog lehessen, de az érzéseit tényleg neki kell rendbe tennie, megélnie.  De meg fogom neki mutatni hogy az eddigi változások, amit Ő is látott tényleg valósak. Tényleg nyugodtabb vagyok, türelmesebb inkább, ami eddig nem az erényem volt:). Igyekszem nem rágódni a gondokon, hanem mihamarabb megoldani őket. Nem lehet mindig minden miatt aggódni az életben, ahhoz túl rövid! Azt hiszem ahogy az ember egyre többet tapasztal, tényleg annál bölcsebb lesz!:) És azt hittem felnőttem végre az élethez! Ő mindig hitt bennem és büszke volt rám. Ez a legjobb dolog a világon, főleg ha önmagam is hiszek magamban. Tudom hogy mire vagyok képes, csak erősnek kell lennem:)

És igen, az vagyok!!!  És bármilyen furcsa is lesz ez a helyzet, olyan mintha most kezdenénk el járni egymással:) És minden napot mikor találkozunk nagyon fogunk várni!:)