...

Megint csak nem tudok jót írni! Meghalt mamám!

Nem érzem túl jól magam. A múlt héten kedden vitték kórházba,

beteg volt ugyan de nem gondoltam hogy ez lesz a vége. Pedig olyan logikus volt, de .... ki gondol erre??

Szombaton hazamentem, ...éreztem hogy mennem kell!

Már előtte is sírtam egy csomót, mert azt mondta anyu hogy pár hetet adnak neki.

Egyfolytában emlékek cikáztak, cikáznak az agyamban.

Szombaton próbáltam erős lenni, siettem ... mert egész nap ideges voltam, .. már vártam hogy láthassam!

Egyedül akartam bemenni hozzá, ez az én pillanatom, csak vele kettesben és nem hagyhatom hogy ha ez az utolsó,

más elvegye az együtt töltött idő érzését. De még így sem érzem hogy mindent megtettem!!!

....mikor megpusziltam, megint megsimogatott, mintha az arcom a kezébe vette volna..olyan jól esett!

És most nagyon hiányzik!!!!!!! Szinte ordítani tudnék! Annyira fáj!

Szóval bent voltam, és olyan sovány volt, olyan hirtelen öregnek tűnt, és fáradt volt.

Szerintem már ment volna, mert mondta is.... "bárcsak otthon maradhattam volna!

Ott elaludtam volna csendben." A szívem olyan mintha megszakadt volna... mert már nem érdekelte semmi.

Mamam nyílnak a virágok a kertben,....de nem érdekelte. Mikor jössz haza? ...én már innen nem megyek ki élve fiam.

Miért- Mész papához? De erre már nem mondott semmit. Majdnem aludt, s néha felnézett rám.

Megsimogattam a hajtá: Mama milyen szépen kinőtt a hajad.

Ha leehtne most nem mennék vissza és mindennap bejönnék hozzád, tudod régen is mindig eljöttem hozzád.

Azt mondta menjek csak vissza dolgozni, ez már a mi világunk!

Nem akartam eljönni, és nem értem miért nem maradtam ott végig,... amíg lehet!!!

Haragszom magamra, pedig tudom hogy többet nem tehettem érte... de mégis?? Mi az amit még megtehetünk ilyenkor??

Amikor mindeki tudja hogy nincs már visszaút és elköszönni megyünk be??

Mi az amitől úgy érezzük eleget tettünk? Hogy még mit lehetett volna elmondani?? Mert mondtam hogy szeretem!

De úgy érzem kevés! El kellett volna mondanom hogy nem akarom ezt az egészet, hogy ne menjen el, de azzal csak meghosszabítottam volna

a szenvedését. Így legalább tudom hogy megvárt engem! Hogy el tudjak tőle köszönni!

Mert biztos vagyok benne, hogy hiába nem szóltak neki arról hogy hazamegyek, Ő tudta jól!

És örülök hogy megvárt, de mégis olyan nehéz! Eljöttem és másnap este elment....örökre.

És én még annyi mindent mondtam volna.

De llegalább tőle, egyedül tőle el tudtam köszönni!! Ennek örülök!

És most is patakokban folynak a könnyeim , mintha ez sosem fogyna ki!

Ugye egyszer elmúlik ez a fálydalom???

De talán azért olyan nagy és nehéz ez a búcsúzás most, mert nagyon-nagyon szerettem

és oly sok emlék köt össze vele!

De azt hiszem inkább ezt egy másik alkalommal mesélem majd el!!